Húsz esztendővel előbb…
Az izsáki homokon szinte égeti a halántékomat a nap, ám a kunok erre csak mosolyogva bólintanak: „Nap Atya tüzes kedvében van!” Mikor végre alábbhagy a forróság a pusztán és eljő az este, akkor a nap, az ember, a jószág megpihen. A bőriszákból hűs sárfehér bor kínálja magát, étel kerül az asztalra, és életre kelnek a régi, már-már elfeledett- kun legendák.
Nagy tisztesség az nekem, hogy be – vagyis visszafogadnak engem ezek a derék, szép barna népek, s egyenlőként bánnak velem; vannak vagy százan – nők férfiak, gyerekek vegyesen – valami ősi, lelkükből fakadó dalt dúdolnak nekem. A bor megoldja az öregek nyelvét és múltat idéznek a mai táltosok.
Ülök a tábortűz mellett és azt hiszem, hogy álmodom, ahogyan Kotogu- az öreg kun, a történetébe belekezd:
„…mikor, Zándirhám, Atilla testőrparancsnoka – a nagykirály halála után – a nagy útra ment, a régi hunokhoz, akkor Atilla kardját is magával vitte a kun lovasság…”– eddig s nem tovább jutott az idős a regében, amikor is én szelíden megszakítottam míves mondókájában:
„Kedves Bátyám! Zándirham a legjobb tudásom szerint a IX. – században élt székely (eszkil) rabonbán volt, ő fogadta Árpád vezért s vitte egyezségre a magyar-székely dolgot és…” – most Kotugu bátyám fojtotta belém a szót:
„Fiatal Testvérem igazát nem kétlem, de atyám és az ő elődei szavát adom vissza, mikor Zándirhán nevét kiejtem, s nem veszek el belőle és nem is tehetek hozzá!” – alázattal bólintottam, hogy szeretném, ha folytatná…
„Az Atilla- fiak tusája után Zándirhán elindult a Hadak Útján a többi hunhoz, hogy segítséget vegyen és békességet hozzon népére. Serege lovainak patája látszik minden éjjel az égen, amit őseink a Hadak Útjának neveznek. Zándirhánnál volt Atilla királyunk Hadak Urától kapott kardja is, amelyet a halála előtt reá bízott. A kunok máig várják vissza Zándirhán és lovasainak visszatérését, amely elhozza a békét és a hunok közötti egyetértést…”
Ahogyan az öreg a beszéde végére ért, én nem szóltam.
Nem tudtam. Mindaz, amit hallottam, az a székelyek eredettörténete, Csaba királyfival.
Fejemben keveredtek a kunok, szkíták, hunok, székelyek, magyarok mondái, legendái, amikor Kotugu mellém ereszkedett:
„Atilla volt, ki egyesítette a puszta népét; kunokat, hunokat, szkítákat, jászokat, székelyeket, magyarokat, mind az összes törzseket. Így lett az „Egy”, nagy és nemes.”
Hosszú idő tellett el azóta.
A mában, népünk átka a széthúzás lett; ami nem egyéb, az összetartás hiányánál. Új akarat, új Atilla, új Árpád kell, hogy a magyarrá lett ősi népek és a beléjük csepegtetett tisztességes más nemből való nemzetségek újra egy testté, újra egy lélekké legyenek, elfeledve minden pártoskodást! Akkor majd Hadak Ura visszaadja nékünk Atilla kardját és elhozza a magyar feltámadást!
Mesélt még nekem a jó öreg, Majsáról és székely lovasairól, Mizséről és derék vérteseiről, a Miklóssá keresztelt Radurról. Egyszeriben megéreztem, hogy ott állottak megidézve körülöttünk: Oldamur, Kötöny, Kada a javasasszony, Törtel, Árbóc, Kemenes, Kotogu és a gyönyörű Édua…
…arra eszméltem, hogy a tűz leégett és hátamra könnyű takaró került. Kint az áldott ég alatt aludtak mellettem a kun testvéreim-minden lélegzetvételüket hallottam- s én még pirkadat előtt megértettem Kotogu regéjét:
A magyarság kitétele nem származás kérdése, hanem a hazáért tett, összetartással nyert cselekedetek sora. Úgy lesz szép, úgy lesz jó a magyar jövő, ha minden magyar összefog, s akkor majd visszatér egy mai Zándirham! Elhozva Atilla nagykirály kardját, hogy a Hadak Útjáról Csaba fiával újra a népeink élére álljon.
Isten áldjon meg minden, kunt, hunt, jászt, avart, székelyt, besenyőt és magyart!
Mert nem mások, hanem egyek vagyunk…
MINDÖRÖKRE!
Zetényi-Csukás Ferenc
Hungaryfirst 