Az USA, Anglia, Franciaország a szaúdi diktatúra mellett állnak és közös háborút vívnak és népirtást hajtanak végre Jemenben, míg morális okokra hivatkozva indítanak újabb háborút Szíriában!
Míg egyik kezükkel a vörös szőnyeget terítik le a szaúdi vezetők elé és közvetlenül vagy közvetve támogatják a jemeni szaúdi bombázást, ami eleve óriási humanitárius katasztrófát okoz – és hány gyermek halálát okozta a konfliktus.
Másrészt erkölcsi mérceként akarnak megjelenni, mint valami morális kereszteslovagok, amikor azt állítják, hogy gyermekek halnak meg a szíriai vegyi fegyveres támadásokban, amiket eleve bizonyíték nélkül fognak a szír kormányerőkre.
A Nyugat ennek ellenére ugyanúgy folytatja a fegyverértékesítését Rijádba, hiszen a Nyugat “táplálta és támogatta ezt a konfliktust
Nem nekrológot készülök írni… csupán megemlékezem valakiről és valamiről. S nem is valamiféle könnyeket kicsaló gondolatsort igyekszem papírra vetni. Csak arról beszélek, hogy Vince atya körül valami nem stimmel – nem stimmelt. És ez bosszant, kivált, amikor arra gondolok, hogy az egyházi sajtó – még a katolikus.hu is – úgy hallgat e nagyszerű ember haláláról, hogy az ember már-már hallja is a megkönnyebbült és korántsem keresztényi sóhajt e médiumok vezetőitől és irányítóitól: – “Na végre! Meghalt a vén bolond, aki csak zavarta a köreinket!”
Pedig Árva Vince nem tartozott a vén bolond kategóriába. Még akkor sem, ha élete alkonyán, a korábban és élete utolsó pillanatáig az elszenvedett súlyos terhektől és megpróbáltatásoktól – emberi, rendtársi aljaskodásoktól – olykor zavartnak tűnt. Mert Árva Vince atya nem akart sokat, s hitt abban, hogy amit tett, amiért küzdött, az igaz és tiszta célért folytatott küzdelem volt. Nem akart sokat, de sokan nem akarták azt, amit ő szeretett volna: Ismét magyar szerzetesrendet kívánt teremteni a Pálos Rendből. Ugyanis Pálos Rend – minden ellenkező hírrel szemben – ma Magyarországon, magyar irányítás alatt és apostoli brevevel megerősítve nincs. A lengyel rendet 1784-ban egy pápai decretum függetlenítette a magyar főhatóságtól, s így az egy másik renddé alakult, amelynek a magyar alapítású pálos rendhez sem jogi, sem más köze nem volt a továbbiakban. II. József rendelete után, 1786-ban pedig, a magyar Pálos rend jogilag megszűnt létezni. Vince atya tehát nem akart mást, mint azt, hogy az 1925-ben 700 esztendős Pálos Rendet a pápa – mint a történelem során annyi más rendet is, apostoli brevevel állítsa vissza magyarországi történelmi jogaiba. Hiszen a pálos rendet 1225-és 1250 között Boldog Özséb alapította a magyarság szent helyén, a Pilisben. 1262-ben IV. Orbán pápa is hivatalosan engedélyt adott Özsébnek, a rend működésére, de megbízta a veszprémi püspököt, hogy folyamatosan vizsgálja a rend működését. Az átfogó vizsgálat 1263-ban megtörtént. A történelem során a magyar alapítású, és egész európában a magyar rendi vezetéssel bíró pálosok számtalanszor megerősíttettek jogaikban és birtokaikban.
A mai lengyel pálosok nem tartoznak a magyar alapítású Pálos Rend kötelékébe 1784. december 3-a óta. Ekkor ugyanis Szaniszló Ágoston lengyel király kérésére VI. Pius pápa leválasztotta a lengyel tartományt a rend egészről, s önálló generálist bízott meg a kusztódia ügyivel. A generálist ettől kezdve a lengyelek önállóan, a rend többi részétől függetlenül választották meg nagykáptalani gyűléseiken.
Árva Vince atya, aki a kommunista diktatúra alatt is keményen harcolt a rend fennmaradásáért, majd visszaszerezte a Grottát, azaz a Gellérthegy oldalában lévő pálos kolostort, és barlang templomot, azzal vívta ki egyházi elöljáróinak haragját, hogy ellenkezésének adott hangot, amikor a rend reorganizációjának ügye szóba került. Vince atya ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a rendszerváltás után ne a korábban a magyar rendtől függetlenedett, és elszakadt lengyel kusztódiához csatolják a magyar Pálos Rendet, hanem az eredeti, II. József előtti szabályok és lét szerint alapíttassék az újjá. Mivel pedig Vince atya a magyarság és a magyar alapítás érvét sokszor felemlítette, az egyházi hatóságok teljesen ellehetetlenítették őt. Végül nemhogy a rend újjáalapítása nem történhetett meg, de arra vetemedett a lengyel vezetésű kusztódia, hogy Árva Vince atyát a magyar rendtársak és a magyar egyházi vezetés beleegyezésével kirúgta. Ebben azok a hazai rendtársak is nagy szerepet vállaltak, akik Vince atyával szemben a lengyelekhez húztak, s már a kezdetektől Árva Vince ellen hangolták a magyar rendi vagyonhoz ragaszkodó lengyel vezetést. Az esetről, azaz Vince atya embertelen, és keresztényietlen kirúgattatásáról az alábbi hír jelent meg az egyházi médiumokban:
P. Árva Vince elhagyta a Rendet…
A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja a Vatikánban 2004. május 28-án kelt határozatával kinyilvánította, hogy P. Árva Vince nem tagja a Pálos Rendnek, szerzetesi fogadalmai alól felmentette, a rendi ruhát nem használhatja és a Rend nevében nem nyilatkozhat, egyúttal a Székesfehérvári Egyházmegyébe inkardinálta (egyházmegyei papi szolgálatba helyezte).
Nos, ma a Magyarok Világ Szövetsége vendégül látta a lengyel kusztódia magyar tagjait, s együtt ünnepelték a Pálos Rend régen elmúlt 700 éves évfordulóját. No, ezt nem értem. Közben pedig meghalt Árva Vince atya…, hogy amit a földön nem érhetett el, azért közbenjárhasson a Mennyekben.
A Pálos Rend egyetlen tagja halt meg most. Joggal mondhatjuk, hiszen ő abban a szellemben élt és harcolt, amely szellemiségben II. József előtt éltek a magyar pálosok. S ha Vince atya nem is kapta meg a pápától a rend újraszervezéséhez az engedélyt, és számtalan ostorcsapást kellett elviselnie, s kérése ellenére maradt a lengyelekhez tartozás kiszolgáltatottsága, és az elszakítottság a magyar rendtől, mégis elmondhatjuk: II. József óta volt egy igazi pálosunk… Egy és eddig egyetlen. Akinek a halála nem hír a magyar katolikus sajtóban, mert magyar rendet akart ismét a lengyel kusztódia helyett. Magyart! Boldog Özséb eredeti rendjét, amelyet már megtizedelt Szent István Veszprém alatt, majd a Budát elfoglaló török gyilkoltatott le, amelyet betiltott II. József, s most közvetve sokan megkövezték, ölték meg – egyháziak, rendtagok és világiak – Vince atyát is… az utolsó pálost. Igazolódni látszik mindebben a régi hagyomány, miszerint, Magyarország sorsa azonos a Pálos Rend sorsával… Ám, mint a Pálos Rendnek, úgy Magyarországnak is eljön a feltámadás ideje. Mostantól immár egy igazi magyar pálossal többen kérik erre az Urat a Mennyek országában is.
Amikor a háborús bűnökről és felelősségről beszélünk népírtások jutnak eszünkbe. Olyan nevek merűlnek fel ilyenkor az emberben, mint MAO, SZTÁLIN, HITLER, és tegyük hozzá, hogy teljes joggal. A fenti emberek – az “urak” kifejezést sosem fogják már kiérdemelni, igaz, az “ember” is túlzásnak tünhet – a legóvatosabb becslések szerint is legalább 150-200 millió ember haláláért felelősek, ám a valós számadatokkal még adós a történetírás.
Ám, ha népírtásokról van szó, nem szabad a 20. században gondolkoznunk, jóval korábban is találunk maókat és sztálinokat. Az asszír királyok példáúl nagy népírtók voltak, nemcsak a csonkításokban jeleskedtek, hanem a nagy áttelepítésekben is : az erdei népeket a hegyekbe, a hegyi népeket a síkságra, a többit az erdőbe telepítették át, csakhogy ne érezzék olyan jól magukat. Működött is a dolog, úgy hívták a birodalmat, hogy “embernyúzó Asszíria”.
A másik nagy írtó a mongol nép volt, melynek Dzsingisz kán( a képen) adott hadsereget, birodalmat, törvényt, és mutatott -kegyetlen – rossz példát. A mai elemzések szerint a mongolok hódításai nem kevesebb mint 30 millió ember életébe kerűltek. Na és Magyarország?
Ha a mai átlagembert megkérdezik, hogyan jutott idáig az ország, a magyar nép, amikor” oly nagy volt hatalma és vagyona”, vajon mit mondana? Beszélne a komcsikról, a nácikról, a Habsburgokról, a mongolokról és…a törökökről is.
Nos igen, a törökök. Valójában a mohácsi csata, a korona ellopása és ezzel párhuzamosan I. Ferdinánd magyar királlyá koronázása, valamint Buda 1541-es elfoglalása voltak azok a fontosabb pontok a 16. századi történelmünkben, melyek után egyre jobban szétszakadozott országunk, és a végén három, majd négy részre is szakadt. Ezzel 150 évre csatamezővé vállt az ország, pusztult a magyar, és csak sovány vígasz, hogy vele pusztult sok-sok tízezernyi török és német is. Utána jöttek szabadságharcaink a világháborúk, majd a gyászos Trianon. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyarok felé a történelem során számos alkalommal elkövetett “Nemzetgyilkossági Kísérletek” bár mind elbuktak, mert itt vagyunk (!), annyit mégis elértek, hogy nagyon megfogyatkoztunk. De hol volt a kezdő pont, ki az egyszemélyi felelős a magyarság évszázados szenvedéseiért, a sok millió igaz magyar haláláért, az egykor hatalmas és erős, meseszép Magyarország többszörös felprédálásáért?
A fentebb is felsoroltak – törökök, Habsburgok, nácik és komcsik – természetesen felelősek, de ha az az egyszemélyi felelős nem teszi azt, amit, akkor ezekkel a mocskos csürhékkel nem is biztos, hogy kapcsolatba kerülünk, vagy ha mégis, hát kirugdaljuk őket magyar földről.Hogy kiről is van szó? KANTAKUZÉNOSZ JÁNOS bizánci trónkövetelöről, aki fellázadt a törvényes császár ellen, segédcsapatként oszmán-törököket fogadott fel, akiket 1345-ben (más források szerint 1354-ben) átszállítatott Kis-ázsiából a Balkánra.
Az oszmánok nemcsak Kantakuzénosz Jánosért, hanem önmagukért is harcoltak a Balkánon, hamarosan megszerezték Gallipoli hadászatilag fontos kikötőjét, majd Drinápoly nagy várát is. Az elöbbi helyen ezrével szállították át a fanatikus vallási lázban égő “migránsokat” , míg az utóbbi az európai birodalmuk fővárosa lett, egy időre. Innentől kezdve soha többé nem sikerűlt őket kirugdalni Európából, és a többi már történelem.
Természetesen nem ez a szánalmas bizánci hercegecske felelős mindenért, de felelőssége nagyobb, jóval nagyobb mint bárkié, és nem csak Magyarország, hanem a Balkán és Európa felé is. És ha az ő bűne miatti áldozatokat kellene összeszámolni, hááát bizony vakarhatnánk a fejünket, hogy hol is kezdjük. Egy azonban biztos : Kantakuzénosz János, bizánci herceg többet ártott Magyarországnak és a magyaroknak, mint bárki más történelmünk során. Remélem, az örökkévalóságig forgolódik a pokolban!
A lovaglás a Kr. e. 2. évezred elképzelhetetlen jelentőségű és az emberiség egész történelmét átformáló újdonsága, a maga korában olyasmi, mint a mozdony volt a 19. szd.- ban, vagy a jet- repülőgép a huszadikban.
A lovaglás és a lovasság megszületésének a szó szoros értelmében korszakalkotó hatását az ókori világképre mai ember el sem tudja képzelni. A “kentaur” a lovas harcosok megjelenését kísérő babonás félelem és rémület reminiscenciáinak mitológiai kicsapódása.
A lovaglás, a tömeges lótenyésztés, a nyereg és a kengyel indítja meg Eurázsia üresen ásítozó, vizetlen belső tereinek benépesítését, az hozza az addig merőben ismeretlen lovas-civilizációkat létre, az emeli az addig juhtenyésztő gyalogos embert szarvasmarha tenyésztő lovas emberré. A lovaglás, nyereg és kengyel feltalálása a művelődéstörténet legnagyobb tetteinek egyike és az emberi emelkedés egyik nagy lépése. A lovas ember hosszú időn át félelem és csodálat tárgya volt a 3. évezred világában, emberfeletti lény, leküzdhetetlen ellenfél, misztikus jelenség, hisz a lovaglásnak titkai voltak (sőt vannak még ma is) és a lovagláshoz és a lovas fegyvernemhez fűződő és a mai napig “arisztokratikus” reminiszcenciák gyökere az ókori évezredek mélységéig ér, de ide nyúlik a gyalognépek meg nem magyarázott gyűlölete is a lovas népekkel szemben, amely, az árja történettudomány által felállított nevezetes faji és kulturális értékrendszerrel együtt.
Úgy látszik “atavisztikus” örökség.
A lovaglást feltaláló és fokozatosan kifejlesztő, és a lovas fegyvernemet megteremtő és saját társadalmát ilyenné szervező Káspi-nép gyakorlatilag az ókori világ urává válik több, mint két évezredre. A katonai értelemben megszervezett lovas-társadalom a maga helyhez nem kötött mozgékonyságában új és “modern” elem a “vízi” civilizációjú ókorban, olyan jelentőségű korszakformáló folyamat a megelőzővel, az addigi princípiumokkal és formákkal szemben, hogy egy revideált modern történettudománynak az “ókort” előbb-utóbb “gyalogkorra” és “lovaskorra” kell osztania.
A lovaglás és a lovas fegyvernem megszületésének döntő hatása ugyanis nemcsak közvetlen és nemcsak az ókorra érvényesül. Ázsia benépesülése azzal a népelemmel és azzal az életformával, amit később “turáninak” fog jelölni a világ, a ló megjelenésével indul meg. Ez a népelem teremti meg a juh- és kecskenyájak társadalmaival szemben a gulyák és ménesek társadalmait is, ez a népelem fogja két évezreddel később kiváltani azt az Európa formáló folyamatot, amit “népvándorlásnak” nevezünk. A mongol őslakosságú Ázsia nyugati és középső térségeinek “turáni” feltöltése a Káspi rezervoárból indul el éppúgy, mint ahogy a Káspi-mediterráneum lovas rezervoárja határozza meg és formálja ki az u.n. ókor utolsó két évezredének elő-ázsiai történetét is, és a Kínai Birodalom sorsát éppúgy ez irányítja, mint ahogy ez pecsételi majd meg egy évezredes folyamat végén a Római Birodalom sorsát is.
Szinte csodálatos, hogy a lovaglás s a lovas fegyvernem megszületésének és kifejlődésének elképesztő történelmi fontosságát a történettudomány még mindig nem vette észre, sőt, a föld belső térségeit meghódító és a folyópartok bilincsét összetörő lovas ember nagy történelmi teljesítményének tiszteletteljes méltánylása helyett még mindig “ázsiai” hordákról, “nomád barbarizmusról”, “turáni alacsonyrendűségről” beszél és ír.
Az első írásos értesítések – amennyiben az ékírásos adatok literálása és fonetikai rekonstruálása valóban helyes – “kasszu” néven emlegetik őket a 2. évezred első századaitól kezdve. Az utolsó szumir hatalmi góc megdöntésével az élre került akkád-sémi városban, Bábelben, Hamurápi korában vezették be a lóhasználat és a harckocsik új, modern találmányát és Hamurápi győzelme Larsza elaggott uralkodója felett, nem kis mértékben éppen ennek volt köszönhető.
A lovakat Bábel a “kasszuktól” importálta azokkal a szakemberekkel együtt, akik a lovakkal és harckocsikkal bánni tudtak. Hamurápi és utódai feliratokban dicsekszenek lovaik és harckocsijaik számával – és ezek a számok, bizony szerény, háromjegyű számok, amelyek, mint Elő-Ázsia akkori “nagyhatalmának” vagyoni és hatalmi fokmérője, beszédesen mutatják a lovaknak és harckocsiknak roppant értékét, de mutatják azt is, hogy milyen kiváltságos lehetett a helyzete a drága és nagyfontosságú új intézmény “specialistáinak”. Ezt nemcsak az új fegyvernem kiváltságos és csak a leggazdagabbakra és legfelsőbb rétegekre korlátozódó helyzete valószínűsíti, hanem az is, hogy Hamurápi dinasztiájának bukása után a kasszuk kezébe kerül a Bábel feletti uralom és Elő-Ázsia nagy része feletti szupremácia közel hat évszázadon keresztül.
Birodalmukat, amelyet ma általában Babiloniának nevez a tudomány, a kasszuk “Kur-teniz”-nek, “Teniz országának” nevezték.
Az első kasszu uralkodó, Gandás, Kr. e 1746-tól 1731-ig uralkodott.
Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Elő- Ázsiában és ennek az alapja a világtörténelem első és akkor még valószínűleg egyetlen lovasságában rejlő szuperioritás volt. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely Bábeltől északra, a Tigris és az Eufrát régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve és ennek a katona-tartománynak a központja a Zab folyó partján épült “Asszur” városa, alighanem a parancsnokság székhelye volt. Asszuron kívül voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Szumirban “assza-ur”, annyit jelent, mint “Ló-város”!
Az egykorú kútfők által felsorolt nevek közül minden kommentár nélkül megemlítünk kettőt. Az egyik városnév “Dabig”, a másik “Paripa”.
Hogy az ékírás latin betűs átírása, amelyet külföldi tudósok végeztek, helyes-e, nem tudom. A “Zab” folyónév – a folyót egyébként ma is így hívják – szintén egykorú kútfőkből való.
A “kassz” nép volt az egyetlen jelentékeny ókori nép, amelyet még a 19. szd. európai történettudománya sem volt képes bekebelezni sem az “indogermán”, sem a “szemita” népek közé. A lóval való feltűnő kapcsolatuk is gyanús volt, ennélfogva “turáni” fajúaknak kellett lenniök, márpedig ez a faj “alacsonyrendű”, nagy történelmi szerepe tehát érthetetlen volt.
Hogy van-e hát valóban szükség az európai történettudomány megállapításainak általános felülvizsgálatára és átértékelésére, ahhoz talán nem lesz érdektelen meghallgatni, hogyan summázza a kasszukról saját “indogermán” történettudományos álláspontját a Magyar Szemle Társaság kiadásában megjelent, Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Kerényi Károly által szerkesztett “Egyetemes Történet” számos íróinak egyike, Dávid Antal volt szfv. könyvtáros, a magyar céhbeli történettudomány asszirológiai reprezentánsa az első kötet 60. lapján:
“Időközben ugyanis Bábelnek a hatti betörés következtében gazdátlanná vá>
valószínűleg indogermánokkal kevert kisázsiaiak voltak. Fő fészkük a Káspi-tenger szomszédságában lehetett, amely tenger bizonyára róluk nyerte ma is használatos nevét. A hódítók azonban nem jöttek olyan nagy számmal, hogy Babilonia sémi jellegét megváltoztathatták volna. Rövidesen bele is olvadtak a babiloni lakosságban…
Az egyetlen komoly kulturális gazdagodás, amiért Babilonia a kassuknak hálás lehet az, hogy velük vonul be nagyobb mértékben a ló használata Elő-Ázsiába. A kassu uralkodók, bár több, mint félezer évig tartották magukat Bábel trónján, csaknem kivétel nélkül gyenge kezű s egészen jelentéktelen egyéniségek voltak… Hogy gyengeségük dacára is uralmon tudtak maradni, annak két okát látjuk. Az egyik az, hogy Elő-Ázsia egyéb népei ez időben maguk is annyira gyengék voltak, hogy örültek, ha őket nem háborgatták. A másik az, hogy abba az államszervezetbe sikerült beülniük, amelyet Hamurápi hozott létre. A valóság itt az, hogy nem ők tartották Babiloniát, hanem Babilonia őket”.
Nem hisszük, hogy sok kommentárt kell főzni a magyar történészvilág egyik reprezentánsának beszámolójához a népről, amely “kisázsiai” (a Káspi- tenger partján), amely 5000 évvel ezelőtt már “indogermánokkal keveredett”, amely olyan jelentéktelen mennyiségű és kapacitású volt, hogy gyorsan beleolvadt Babilonia sémi lakosságába már 3500 évvel ezelőtt, ezzel szemben egy tengernek adott a mai napig használt nevet, amelyet csak Elő-Ázsia népeinek 600 éven át szakadatlanul tartó aléltsága és egy 200 évvel előbb mások által létrehozott automatikus állami verkli tartott uralmon.
Ha egy ókortörténész, aki a 19. szd.-i árja történetírás tipikus képviselője, akkora szaktekintély, hogy egy 4 vaskos kötetet kitevő 3000 oldalas reprezentatív történeti mű írói sorába meghívják, nem tudja, vagy előítéletei miatt figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a lovat a Kr. e. 2. évezred derekáig a szumir civilizáción kívül sehol a világon, tehát sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a Mediterrán-medencében, sem pedig a későbbi Európának nevezett kőkorszakbeli árja területen nem ismerték és a lótenyésztés, a lovaglás és a lovasság létrehozása az ókor egyik korformáló történelmi lépése volt s így azt a népet, amelynek mindez köszönhető, az “alacsonyrendű munkát végző kocsisok és lovászok” kifejezéssel intézi el, akkor ehhez nincs kommentár.
A “kassz” nép természetesen nem olvadt bele Babilon városának sémi lakosságába, csupán az egyre inkább urbanizáIódó kasszu dinasztia veszíti el fokozatosan személyes kapcsolatait a vidéken élő hadsereggel és az egyre jobban elpuhuló kasszu udvari környezetet lepi el és formálja át Bábel gazdag sémi rétege. A hadsereg egyre kizárólagosabban saját vezetőire van utalva s a vezetés, mint maga az egész hadsereg is, apáról fiúra szálló intézmény. Azonkívül ez a hadsereg a kasszu uralom egyetlen bázisa az erősen szemita fővárossal szemben.
Ennek a “fehér” és “fekete” megkülönböztetésnek alig van köze a színekhez. “Fehér” északot, “fekete” délt jelent éppúgy, mint a “kék” a snt a “kkeletit. Az égtájakat színekkel jelölték.
Karakol, Sibe, Pazyryk, Bas-Adar, Noin-Ula, (,Altáj-vidék), Ilmovoi Padi, Ulan-Ude, (Bajkál vidék), stb. kerültek elő eddig még meg nem fejtett “őstörök” nyelvű szövegek is melyek a befagyott talajban megmaradtak.
A felsorolt adatok a jeles orosz archeológusnak, A. L. Mongaitnak “Archeology in the U. S. S. R.” című orosz eredetiben, 1955-ben,, angol fordításban, 1961-ben publikált könyvéből valók.
Az assza” szó az egész Eurázsiában szétterjedt. Ennek a származékai az “asinus”, az Esel, az ass, a szamár, a “huszár”, az Árpádkor száz meg száz “aszó” helységneve, amely nedves rétet, kaszálót, lólegelőt jelent, sőt valószínűleg a mi “széna” és “kasza” szavunk is innen ered.
A szónak, mint népnévnek alakulására és az átírásokkal együtt járó torzításokra jellemző az itt következő és szinte elképesztő lista:
assza, chasszu kasszu, chúsz, kuszán, kuszit, kuszita, asszír, osz, asz, osszet, uzzi, hayasa, assyr ghuz, kosszár, kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. A magyar “huszár” szó mellett a “csiszár” (chiszar) szó gyökere szintén ez.
A szóhoz ragasztott -t végződések többes szám ragok, az -ir, ar, -ur végződések népnevet jelölő ragok (v. ö. kazár, magyar, onogur, asszir, bolgar, szabir stb.)
Kengyel nélkül lóháton utazni lehet, de harcolni nem, mert az ütéshez, verekedéshez a lábaknak támaszra van szüksége. Nyugat-Európában a kengyelt először Kr. u. 702-ben alkalmazza Martell Károly: Ebből a tipikusan “turáni” találmányból alakul ki Európában a “lovagság” intézménye és az Európát kiformáló és ezer éven át uraló “feudalizmus”. A kengyel roppant történelem formáló jelentőségéről még senki tanulmányt nem irt, magyar tudós sem.
A kassza-dinasztiák bukását a lovas társadalom kiválása (Asszíria létrejötte Bábel katona-tartományból) idézte elő, több, mint elkedvetlenítő.
A lélekben, erényekben és életformában egyre jobban eltávolodó dinasztia által magára hagyott és saját vezetőire bízott hadsereg egyre inkább saját belső életét védi saját zárt, ősi, vérségi keretei között, saját elhatárolt területén. Mindez a generációk cserélődése során szinte automatikusan fejleszti ki a különállás és az öncélúság életérzését a tömegekben és az autonómia becsvágyát a vezetőkben.
A folyamat természetes és egyáltalán nem áll egyedül a történelemben. Az erő tudomása és a testületi szelamatületilem elkerülhetetlen kibontakozása a császári Rómában másfélezer évvel később majd éppúgy a légiók politikai terrorjához fog vezetni, mint ahogy ahhoz vezet majd háromezer évvel később az Ottomán birodalom kitűnő katonaszervezeténél, a janicsár testületnél is, pedig ezek nem is vérségi kötelékek.
Bábel kasszu uralkodói egyre inkább engedményekkel kénytelenek biztosítani a kezükből kicsúszott hadsereg tényleges vezetőinek lojalitását s ezek az engedmények az autonómia állandó bővüléséhez vezetnek úgy, hogy a hadsereg, területében és tevékenységében egyaránt, hovatovább állammá válik az államon belül és a főparancsnok már-már szuverén, szinte társuralkodó aki tisztában van azzal, hogy királya ki van neki szolgáltatva. Ez a fejlődés gyors. Kétszáz évvel a kasszu katonakirályság megalapítása után az úz lovasság már állam az államban s a lovas társadalom vezetőjének apáról fiúra szálló méltósága már politikai, sőt külpolitikai jelleget ölt.
Katonai erejük birtokában ezek a katonai főnökök, akiknek mindenike a nevéhez kapcsolva viseli a valószínűen lovaskatonai minőséget kifejező asszur szót, egyre több gondot okoznak királyaiknak, olyannyira, hogy Kr. e. 1530-ban az akkori király, II. Burnaburiás -a név literálásának helyessége kérdéses már autonóm területnek kénytelen elismerni a katonatartományt és a parancsnok, IV. Puzur-Asszur már afféle fejedelem. Újabb másfél évszázad múlva, i. e. 1360-ban a király főhatalma ezen a területen már csak névleges és “Asszíria”, mint önálló katonaállam, de facto már megszületett. Az ezidei főparancsnok, Asszur-uballit-ban, már szuverén uralkodók módján köt idegen államokkal önálló szövetséget, ami ellen a törvényes király csak annyira képes, hogy az idegen udvaroknál diplomáciai jegyzékekben tiltakozik.
A rohamosan bontakozó katonaállam névleges urát, a Bábelben székelő királyt és birtokállományát egyelőre még nem bántja, de a Kurteniz katonatartománya mellett elterülő Mitannit hettita szövetségben már megtámadja, legyőzi és a hettitákkal megosztozik a területén.
Katonai bázisának elvesztése után a kasszu királyságnak a napjai meg vannak számlálva s a kasszu uralkodót nemsokára szemita elemek forradalma távolítja el arról babiloni trónról, amelyen elődei több, mint félezer éven át ültek, és helyére szemita dinasztia kerül.
Az új, szemita vezetésű Babilonia szuverénitása azonban csak néhány évtizedig tart. Az “asszírok” megszállják Bábelt, elkergetik a szemita uralkodót s ezzel az egykori hűbérúr i. e. 1101-ben a volt vazallusnak, Asszíriának vazallusává süllyed. Ezzel lényegében a régi helyzet áll vissza, különbség csak a két városnak, Bábelnek és Asszurnak egymáshoz való viszonyában áll be, ami a birodalmi apparátus személycseréjét jelenti. A bázis, a politikai és hatalmi alap egy és ugyanaz, az úz lovasság.
Az új centrum fénye, hatalma és gazdagsága mágnesként vonja magához a szemita elemeket, amelyek gyorsan ellepik az új fővárost s ezzel lényegében ugyanaz a folyamat indul el, ami a kasszu korban Bábelben lefolyt.
Az úz lovas szervezet természetesen nemcsak az a mennyiség, amennyi annakidején Babilont “kasszu” néven meghódította s az idők folyamán önállósulva “Assziriává” alakult. Maga az úz nép, a rezervoár ott él az Elám és a Káspi- tenger között s más úz lovas törzsek és nemzetségek is végrehajtanak az idő folyamán a “kasszukra” emlékeztető vállalkozásokat.
A kasszu birodalommal szomszédos “Mitanni”-nak is van lovassága, Kr. e. a 12. szd.-ban a Van- tótól keletre, az Urami-tó vidékén is alakul egy a forrásokban “Uzzi”-nak, más helyen “Hayasha” nak, ismét más helyen “Kum-uzz”-nak literált úz katonaállam, sőt a hettiták kisázsiai birodalmába is kerül Mitanni bukása után egy ilyen úz lovas-kötelék, de még az “asszír” katonatársadalom különböző kötelékei is leszakadnak és elvándorolnak másüvé olyan uralmi periódusokban, amely ezeknek a kötelékeknek nem tetszik.
Így az eleinte kizárólagos és szinte monopolisztikusan domináló kasszu- asszír lovashatalom mellé fokozatosan más lovas hatalmak nőnek fel, különösen attól kezdve, mikor Mitanni megdöntésével az ottani lovas társadalmi kötelékek szétszóródnak és egy részük Kisázsiába, más részük az Urami-tó vidékére, zömük pedig az eredeti területre, az Elámi hegyvidék mögötti síkra vonul vissza, ahol “mada” (méd) néven egy új hatalom képződik ki, amelynek a bázisa megint csak ugyanaz az úz és a mintájára fokozatosan kialakuló egyéb rokonfajú lovastársadalom.
Mikor Isztuvik mada király perzsa (?) származású veje, Kurás (Cyrus) egy államcsínnyel magához ragadja a hatalmat, “Perzsia” néven megint csak ugyanez a történelmi faktor formálja tovább Elő-Ázsia történetét azokkal különböző egyéb hasonló lovas gócokkal együtt, amelyek otthagyják a pénzsóvár és parazita “Asszurt” akkor, amikor annak hatalmát a káld-uzzi és mada szövetség koncentrált támadása összeroppantotta 612-ben Krisztus elött!
Ugyanez az erő hagyja cserben, sőt támadja lázadásával hátba a gyorsan korrumpálódott perzsa dinasztiát két évszázaddal később “Nagy Sándor” macedón király támadása idején, ugyanez fordul szembe Nagy Sándor halála után néhány évtizeddel annak satrapa utódaival s ugyanez fogja a kialakuló avar birodalomnak, a római kútfők Parthiájának katonai erejét jelenteni.
Az assza-úz nép úgyszólván mindenfelé szétszóródik Elő-Ázsia területén. Egy törzscsoportjuk Kisázsiába kerül, ezek lesznek az általunk jól ismert “oz-man” néven a későbbi törökök ősei. Ptolomeus egykori térképén a “Fekete-tenger” déli partvidékén és a Kubán-térben vannak “as” néven feltüntetve. Más maradványaik a Kaukázus régióban élnek a mai napig is “osszet”, meg “ghúz” néven.
Mikor a rómaiaknak három évszázados konok háborúskodás után a Kr. u. 3. szd.-ban végre sikerül az avar birodalmat tönkretenni, az úzok zöme a Káspi-tenger túloldalára húzódik át. Innen a kök-türk invázió északabbra szorítja őket, a 6. szd.-ban Kr. u. már a Jajk-folyó mögött elterülő térben vannak. Innen egyik részük “kazár” “Khasar”, “chossar” néven 670-680 között a Volga-Don-Kaukázus háromszögbe nyomul, ahol az onogur birodalmat veszik birtokukba, másik részük kétszáz évvel később úz és besenyő néven nyomul a Don- Dnyeper térbe; nem kis részben ezek szorítják őseinket előbb Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe.
Doni birodalmuk másfélszáz évvel később felbomlik, töredékeik egy része ezen a vidéken marad, nyelvét szlávra cserélik az évszázadok, de külsejük, szokásaik, vérmérsékletük, ősi formáik “kozák” néven ugyanazok maradnak, egy másik részük különböző töredékekben a rokon bolgárok, meg a szintén rokon magyarok országában telepedik le.
Az út az “alacsonyrendű kasszu kocsisoktól és lovászoktól” Nyírő József havasi barátjáig, Uz Bencéig négyezer esztendős. S ezen a négyezer éves hosszú-hosszú úton, síron innen és síron túl kíséri őket hőséges barátjuk, az ókortörténet egyik döntő súlyú faktora, a ló.
Az ötödik mezopotámiai hullám tulajdonképpen nem is u. n. “elvándorlás”, hanem inkább egyszerűen északi és északkeleti irányú tágulás és terjeszkedés a Kaukázus és az Északkáspi- régió irányába.
Ez a terjeszkedés nem a szó szoros értelmében vett Mezopotámiából, hanem annak északi térségéből, a Tigris és az Eufrát forrásvidékét, mondáink és krónikáink “Evilath”-ját is magába foglaló Szubartuból, Zabaorteból indul ki, melynek a neve talán a korai szumir kor egyik városállamának, Szippar-nak nevével van valamilyen összefüggésben.
E városközpontnak és a hozzá tartozó területnek lakói a Kr. e. 3. évezred folyamán fokozatosan szétömölve elárasztják előbb az egész forrásvidéket, majd a Rus (Araxes) s annak északi testvérfolyója a Kur (Cyrus) által öntözött és a Kaukázus alatt elterülő Nagyalföldet is egészen a Káspi- tengerig kelet felé és a Fekete-tengerig nyugat felé, óriásivá kiterjesztve ezáltal az ősi Szubartu fogalmát.
Jönnek ebbe a térbe mások is, őshunok is és ezek sarkában az Elám mögötti síkról ősúzok, asszák is, a nyelv, a faj és a származás azonban ugyanaz és ezek a csoportok békésen megférnek a zömöt jelentő szubartui eredetű “ősszabirokkal”.
A területet és népét az ősi Szubartu néven kívül nevezték az ókorban Szuprinak, Suprinak, Szapardanak, Szparda-nak (az asszírok nevezték egy részét Urartunak is), Szapardiának, Szibárnak, Siphara-nak, Siavaranak, Szabiriának, egy része a mai napig, egy más része Szavartoszk, egy harmadik része Esbér, van itt Zapaortene hegy s a térség tele van “szabir” földrajzi utalásokkal. Minden esetre akárhányféleképpen betűzte le tízféle nép tízféle nyelve ezt a szót 5000 esztendő hosszú útja alatt, mindenféle torzításon konokul és
eldisputálhatatlanul keresztülcsillan az egyetlen és azonos fonetikai alap, szabir, amely talán az ősi szumir “szab” bázisnak az -er, -ir, -ar, -ur, írra csoportba tartozó népjelölő végződéssel való összetétele.
A Kaukázusnak és a Káspi-tengernek ebben a nagy, gazdag, termékeny és csendes sarkában nyugodtan vonult el az idevándorolt szumir- fajta népek fölött az első más félezer év a közép-mezopotámiai, földközi- tenger-parti és kisázsiai tér élénk sürgés-forgása mögött. A folyton növekvő népesség fokozatosan szét is tagolódott individuális népegységekre, míg aztán a Kr. e. 12. szd.-ban idegen fajok jelentkezésével itt is meg ott itt is nem indult a politikai hullámzás.
Mivel ez a dél-kaukázusi tér a magyarság legrégibb őshazája, történetének alakulása ennélfogva bennünket közelebbről érdekel, a tér Krisztus előtti történetének utolsó 12 évszázadára vonatkozó kaotikus, eddig még kellően ki nem értékelt, nem rendezett, sőt nagy részben korrektül még meg sem fejtett adattömegből kibontakozó ködös képet megpróbáljuk egy elnagyolt, de értelmes és logikus egészbe foglalva egy külön fejezetben bemutatni, azzal, hogy ez a kép a maga egészében éppúgy, mint részleteiben és konklúzióiban sok igazolásra, kiegészítésre és kiigazításra vár.
Az Egyiptomot megszálló “hikszoszok” valószínűleg szintén ilyen úz katonacsoport voltak Kr. e. a 13. században. Egyiptomnak egyébként később is van úz dinasztiája.
Alakulnak azonban más “úz” államok is.
Ennek bizonyítására felsorolunk néhány beszédes adatot. Római kútfők számtalanszor emlegetik “Parthia” népei sorában a “pacim”, “pacinacita” népet. Ez a nép a “besenyő” (pacina), vagy őstörök többes -t raggal együtt pacinaci-t. Ezt a többes formát a római kútfő-szerzők aztán még egyszerű latin többesre teszik (pacinacitae). Tudjuk hogy a pacim-besenyő nép az úzoknak egyik ága. A római kútfőknek természetesen nem ez az egyetlen névtorzítása. Ezekből a torzításokból sokszor szinte lehetetlen a nevek igazi, eredeti formáját kihámozni, e sorok írója azonban azt hiszi, hogy ez neki néhány esetben sikerült.
Crassus, Julius Caesar triumvirkollégája, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen hódítási szándékkal háborút indított “Parthia” ellen Kr. e. 55-ben. A háborút egy 44.000 főből álló római hadsereggel maga vezette. Az egyébként súlyos vereséggel végződött háború 35.000 római katona életébe került, akik a nyilakkal, fokosokkal, pányvákkal harcoló “parthus” könnyű lovasságnak estek áldozatául. Ennek a lovasságnak a parancsnoka a római kútfák szerint “Surenas” volt. Mivel tudjuk hogy az úzok egyik törzsének neve “Szörény” volt (ezeknek egy részét telepítették le királyaink a 11. században Kr. u. Magyarország déli határvidékére, v. ö. “szörényi bánság”, Krassó Szörény vm “Szerémség”), a Surenas név valódi alakja szinte kézenfekvő.
Ennek a vereségnek a megbosszulására 19 évvel később újabb hadjárat indul “Parthia” ellen. A hadsereg vezére ezúttal a második triumvirátus tagja, a Kleopatra- botrányból világhírűvé vált Antonius, a “parthus” lovasság parancsnoka eddig “Pacenus”, aki nem vált világhírűvé annak ellenére, hogy ez meg a második római hadsereget semmisítette meg amely mesteri visszavonulással” 24.000 embert vesztett.
A “besenyő – “pacina” fonetikai analógiája szerint ennek a “Pacenus” nevű “parthus” vezérnek igazi neve “Becse”, vagy “Besse” lehetett, ez a név ugyanis többször megtalálható árpádkori forrásokban, helységneveinkben és családneveinkben is. A név besenyő név. “Orodes” “parthus” király neve alighanem Orda volt (s ilyen nevű “parthus” király volt kettő is), hanem hogy milyen valóságos nevek rejtőznek az olyan torzítások mögött, mint “Mithridates (II. Orodes öccse), Artabanus, Phraates Vonones, Cabades, Cotarzes, Vologeses stb. (ezek mind “parthus” királynevek), azon törje a fejét az olvasó, ha akarja. Mindenesetre az -us, -es latin végződéseket minden további nélkül le lehet vágni róluk, mert azok toldalékok csupán, a megmaradt tövek fonetikai értéke meg egészen bizonyosan más, mint ahogy, mint ezt a római fülek hallották és római kezek lejegyezték.
Nagy verekedések, lovas vágták, csaták lóháton… elkezdődött egy újabb korszak, mely gyökerében változtatta meg a világot és az emberek gondolkodását, hozzáállását társaikhoz, önmagukhoz és a ló adott mindehez támpontot, valakinek teherbírásra, valakinek csatározásra de szerencsére olyan is volt sok, kiknek a legjobb barátot jelentette!
Bevezetőként rögzíteni kell, hogy a Szentkorona-tan nem a Szent Koronára vonatkozó különböző jellegű információk összessége, hanem Magyarország ősi íratlan történelmi alkotmánya. Lényege megmaradása mellett a történelem folyamán a nemzet akaratából a társadalmi-gazdasági fejlődésnek megfelelően formálódott.
Legjellemzőbb állandó vonásai, amelyek az egyes korokban szinte sohase voltak explicit verbis kimondva, de mindig érvényesültek, ill. a magyar társadalom mindig érvényre akarta juttatni:
A Szentkorona egyesíti az egész magyar politikai nemzetet. A “politikai nemzet” fogalmát Deák mondta ki, és ez a fogalom mutatja a Szentkorona-tan folyamatosan bővülő tartalmát. A “politikai nemzet” fogalma tartalmazza azt a kiterjesztést, ahogy a társadalmi viszonyoknak megfelelően a társadalom különböző részei rendelkeznek a Szentkorona-tagsággal. A Szent Koronának tagja a politikai magyar nemzet valamennyi egyéne (beleértve a nemzetiségeket azaz hungarusokat), a Szent Korona területe, azaz az ország földje valamint az uralkodó.
Magyarországon minden hatalom forrása a Szent Korona. Ezért a fentiek szerint a hatalmat a tagok közösen, azaz az uralkodó és a nemzet együtt gyakorolják. A hatalomnak ez az együttes gyakorlása tükröződik az Aranybulla ellenállási záradékában, és ez indokolta, hogy pl. a majdnem abszolút hatalommal rendelkező Mátyás király is mindig szentesíttette az országgyűléssel, vagy az országgyűléssel mondatta ki a saját akaratát.
A Szent Koronában nem a királynak van országa, népe, hanem a Nemzetnek, az országnak van királya. A magyar király hatalma nem “isteni eredetű”, nem korlátlan uralkodó, hanem a nemzet választotta. Magyarországon az uralkodó házon belüli trónutódlás a nemzet akaratából valósult meg, az új királyt az országgyűlés választotta. (Az természetes, hogy a hatalom közelében levők akkor is “befolyásolták” a nemzet akaratát, mint most a pártok a választási meg azon kívüli kampányaikban. Szerintem részben ennek volt köszönhető a sok hatalmi harc az Árpád-házi királyok korában.)
A föld mindig a Szent Koronáé volt, a használója a Szent Korona jóvoltából birtokolta, vér szerinti örökös hiányában a föld birtokjoga visszaszállt a Szent Koronára. Ezt a XIX. század folyamán lazították. Erre a lazításra gazdasági okokból volt szükség.. A sokszor kirabolt országban a gazdálkodók többsége nem rendelkezett forrásokkal a gazdálkodáshoz. Nem elsősorban a rossz gazdálkodás miatt, hanem egyszerűen azért mert az elmúlt évszázadokban minden potenciális megtakarítását folyamatosan elrabolták tőle. Török hódítás, Habsburg visszahódítás, Rákóczi szabadságharca, Napoleoni háborúk, szabadságharc. (Földbirtokos, nem földtulajdonos).
A Szent Korona tagja Magyarország és rajta lakó politikai nemzet minden tagja. Trianon utáni időre felveti a nagy kérdést, mi van az elrabolt területekkel, és a rajta lakó hungarus-okkal? A hungarusok (valamikori magyar állampolgárok) és a Szent Korona közötti viszonyt szerintem külső erőszak szakította meg, ami a tagok és a Szent korona közötti misztikus kapcsoaltra magában nem volt hatással. Ami hatással volt, az az agymosás, amelyik nem ismertté teszi ezt a kapcsoalatot. Vagyis a Szent Koronának továbbra is tagja mindenki, akit ennek valós megélési lehetőségétől a történelem, és idegen erők akarata megfosztotta.. Földben pedig a Szent Koronáé – még ha idegen bitorló is birtokolja – minden olyan ősi területe, amelyen a Szent Korona tagjai élnek (azok a földek is tagjai a Szent Koronának).
István király, miután fia meghalt, kétségbeesésében Boldogasszonynak ajánlotta fel a Szent Koronát, azaz a Szent Korona tagjait. Azóta a Szent Korona Boldogasszony koronája is. (Gellért püspök a magyarok ősi Boldogasszonyát összegyúrta Máriával, Jézus anyjával, így azóta úgy él a magyarság szívében, mint Mária, azaz Boldogasszony, Patrona Hungariae.
Más országoknak is van koronatanuk (Csehország, Lengyelország), de ezek egyike sem egy adott tárgyhoz, hanem a királyi koronához fűződik, amelyik változhat. Nekünk magyaroknak ez csak a Szent Korona lehet, másik koronával nem helyettesíthető. Ennek magyarázatát én a Szent Korona történetében vélem megtalálni, amely történet viszont nem a “hivatalos” vagy “akadémiai” koronatörténet, amelyik sok sebből vérzik.
Először talán azt kellene evvel kapcsolatban megemlíteni, hogy a hazatért Szent Koronát mérnökök és ötvösök is megvizsgálták, és egyértelműen elutasítják, hogy a Koronát két részből “buherálták” volna össze. A korona egy egység, amely valamikor IV.-V. században készült valahol Kaukázusban. Minden valószínűség szerint még frankok által történt elrablása előtt fűződött hozzá a magyarok állameszméje. Beavató korona, amely misztikusan teszi a magyarság vezetőjévé azt, akit a Nemzet választott erre a feladatra. Minden király életében egyszer volt a fején, a beavatáskor, azaz megkoronázáskor.
Horváth István keszthelyi plébános 1827-ben Villax zirci apáthoz írt levelében azt a kijelentést tette, hogy „Arra a soha nem képzelt meggyőződésre jutottam, hogy a Mindenható az első emberben magyart alkotott, de ne gondold, hogy megháborodtam, mert hála Istennek, eszem még ép és szigorú kritika szerint ítél.”
Horváth István akkor már híres történész volt és minden kijelentésére felfigyeltek és – bár ezt csak bizalmas magánlevélben írta – az Apát úr úgy látszik, minden rossz szándék nélkül megbeszélte barátaival. Aztán már semmi sem állíthatta meg a gúnyolódó és rosszindulatú pletykát, hogy: „Horváth mindenütt magyart lát és szerinte az Isten még Ádámmal is magyarul beszélt.”
Habár Horváth nem ezt mondta, feltehetjük a kérdést: mennyiben lett volna igaza, ha ezt mondta volna? Mivel pap volt, a Bibliát behatóan tanulmányozta, mégpedig nemcsak szó szerint, hanem értelem szerint is. Nem volt neki nehéz megállapítani, hogy a bibliai „Teremtéstörténet” első könyvének első tizenegy fejezetében (Mózes L Könyve l -I1. rész) csak egy népről van szó, mégpedig Ádám nevében, a madai Mada nemzetről. Ádám nevét a Genezis írói az általuk legrégibbnek ismert MADA nép nevének visszafelé olvasásával képezték.
Ebben van a felelet Magyar Adorján történészünk részére, amikor azt, írja: „Nehéz lenne megállapítani, hogy mi indította Horváthot ennek az annyit hánytorgatott mondatának a megírására.”
Az, ami Sir John Bowring, világhírű nyelvészt annak megírására, hogy „A magyar nyelv a messzi múltba megy vissza. Sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkben nyúlik vissza, amikor a legtöbb, Európában beszélt nyelv még nem is létezett… Ez az a nyelv, amely állhatatosan és szilárdan, önmagában fejlődött… és a legrégibb, legdicsőbb műemléke a nemzeti önállóságnak és lelki függetlenségnek… eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, és aki megfejti, az az Isteni titkokat fogja vizsgálni. Annak is az első tételét: ’Kezdetben vala az Ige. És az Ige vala az, Istennél. És Isten vala az Ige.’”
Sir John Bowringnak – Körösi Csoma Sándor barátjának – ezek az, 1832-ben kiadott, Poetry of the Magyars című antológiájában írt sorai bizony azt jelentik, hogy a magyar nyelvet ő az Ige nyelvének, Isten nyelvének tekinti. Ő a nyelvészettudomány alapján jutott ugyanarra a meggyőződésre, amire Horváth István a Biblia alapján jött rá. A Biblia egy mitologizált történelemkönyv, amelyben a földrajzi, népi és a személyneveket egymással összekeverve, felismerhetetlenné torzítva, a „szentírók” szerkesztettek egy zsidó mitológiát Alexandriában a Kr. e. második században, az általuk addig ismert népek történeteiből. Így alkották a suméri szittya népek nagy tanítójából, Oannesből Jónást, a Mada népnévből Ádámot, a görög Eon-ból Noét, a valóban magas termetű Bóriakból óriásokat, Hierosolymából Jeruzsálemet, avarból Javant, a mágusok vallását követő szkítákból Magógot, és így tovább.
Horváth István tehát – ha hivatalosan nem is merte kijelenteni – baráti levelében igazat mondott, amiért felettesei részéről megrovásban, kortársai részéről pedig gúnyolódásban részesült. Legutóbb a pár évvel ezelőtt elhunyt jeles író, Oláh György mártotta ellene vitriolba a tollát. Jekuda rabbi azonban a Talmud Sanhedrin 38. b. lapján Horváth Istvánnak és Sir Bowringnak ad igazat, mondván, hogy: „Az első ember arameus nyelven beszélt.” Az arameus nyelv pedig a suméri szittya nyelvnek egyik nyelvjárása, tájnyelve volt, amelyet a Názáreti Jézus is beszélt, mint anyanyelvét.
Az ótestamentumi Genezis (Mózes 1. Könyve 11. rész, 1. verse) szerint Nimród idejében még „Mind az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde vala.” Tehát – ha a Bibliát szó szerint vesszük – Ádámmal az Isten csakis ezen az egy nyelven, vagyis a bibliai területen a „bábeli nyelvzavarig” egyedül létezett madai nyelven beszélhetett. Ábrahám, a zsidó nép ősapja még jóval ezután született (Mózes I. könyve, 11. rész, 26 vers) – habár őt is csak kölcsön vették az átírók. Mondhatná valaki – és mondják is -, hogy mindez csak mítosz, legenda, tehát nem kell szó szerint venni. Ez igaz. De a történészek és régészek szerint a mítoszokat és legendákat komolyan kell tanulmányozni, mert mindegyiknek van valami történelmi háttere. A nagy régészeti leletek csaknem mind a mítoszok és legendák adatai alapján lettek felfedezve. Nagyon sok éppen a Biblia adatai alapján, mely szerint Európa, Dél-Szibéria (Turán), Elő-Ázsia és Észak-Afrika őslakói mind Ádám és unokája, Noé gyermekeinek leszármazottai, akiket hívhattak sokféle néven, de származásuk azonos, vagyis méd, mada, mert az ótestamentumi írók Ádám nevét az általuk akkor legrégebbinek ismert mada nép nevének visszafelé olvasásával alakították.
A mada nép etnikuma, nyelve pedig azonos volt a Hórita- Arámi- Suméri szittya nyelvvel, amelynek országonként lehetett más és más nyelvjárása, de az anyanyelv, a gyökér azonos.
Ma már a legvaskalaposabb „szentírásolvasó” is tudja, hogy a bibliai Genézis nem teremtéstörténet, hanem az emberiség történelmének csak egy kis része, amely a szkíta- madai népnévből mitologizált Ádámmal kezdődik és Noén és fiain, valamint unokáján, Nimródon keresztül a „bábeli nyelvzavarig” egy magyar őstörténelem.
Ugyanis a „Vízözön” is, akár a bibliai Noéra, akár a Krámer professzor szerinti Ziusudra soméri királyra, akár a Berossos káldeai történész által említett Ardatas király fiára, Xsisustrosra nézünk, mindegyik a mi kushita és sumér szkíta népünkkel kapcsolatos.
Történelmi tény, de ellenkezik a krisztiánizmus alapjának, az Ótestamentumnak nevezett zsidó mitológia tendenciájával, az Úr „Ábrahámnak tett igéretével”, miszerint a zsidóknak adja egész Elő-Ázsiát a Nílustól az Eufráteszig, és Kánaánt a Hitteusokkal és a Jebuzeusokkal együtt. (Móz. I. könyve, 15. rész, 18-21. vers.)
A szentírót az nem zavarta, hogy Isten már párezer évvel előbb szövetséget kötött Noéval, mielőtt a bárkába küldte őt, de nem ígért neki semmit, hiszen minden az övé volt – csak életben maradást.
Ha egyszer az egész Bibliát a történelmi valóságnak megfelelően átírnák, az egy magyar őstörténelemkönyv lenne, amely a magyar nemzeti vallás alapja, Ótestamentuma lenne, és alapjaiból forgatná ki az egész „Judeo-Christiánizmust”. Ezért nem akarják az illetékesek és illetéktelenek megreformálni a Bibliát.
Még más nyomós okuk is van a misztifikációra, történelmi, nemzeti tudatunk elnyomására, nemzeti származástudatunknak kizárólagosan a „finnugorizmusnak” nevezett hipotézisbe való bezárására. Ez pedig az, hogy ne menjen át a köztudatba az a történelmi tény, hogy „utolsó honfoglalásunk” törzsszövetségének egy része, közöttük éppen az „Árpádi törzs” a Kaukázustól délre eső területeiről származott, mely terület Arméniát és Szíriát is magába foglalta, közepén Adiabene tartománnyal és a Van-tó központú tartománnyal. IV. Béla királyunk felesége: Laskarish Mária ide küldte Ottó frátert három társával, hogy keresse fel az ő itt élő rokonait. Ottó fráter a maradvány-magyarokat 1233-ban még itt találta és vélük magyarul beszélt. De misszióját nem teljesíthette, mert a tatárok betörése elől menekülnie kellett. (Dr. Fehér M. Jenő: Exodus Fratrum 97-101. oldal)
Ft. Lukácsy Kristóf 1870-ben kiadott „A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei” című könyvében, örmény kútfők alapján, szintén a magyarok ittlétéről ír.
Dr. Fehér Mátyás: Magyar történelmi szemle: II. évfolyam 2. számában írja, hogy Örményországban és Kurdisztánban még a tizenhetedik században is voltak jelentős létszámmal magyarok. Egyik királyuknak, Patatuának sírját itt, a Kaukázustól délre, az Urmia tótól nem messze tárták fel a régészek, a Kr. e. hetedik századból. (Dr. Déry Zoltán: A magyarok elnevezés és azonosítása.)
Dr. Georges Rouw, francia történész: „Ancient Íraq” című könyvében a 382. oldalon azt írja, hogy az Arsacida uralkodók tehetséges arisztokratákkal kormányozták ezt a területet, megengedve vazallus királyságok kialakulását, mint például Osrhoene, Adiabene és Characene, és hogy az „Arszákok és vazallusaik gazdagok voltak, mert ellenőrzésük alatt tartották Ázsia és a görög-római világ közötti kereskedelmi utakat. Az AR-SAC név azonos a Saca-Szkíta népnévvel. Ez a terület a Kaukázustól délre tele van magyar helységnevekkel. Ami minket mai tárgyunk szempontjából leginkább érdekel, az az Adiabene királyság és kapcsolt részei: Arpadu, Emese, Hunor, Karsa (Kars), Van-tó, Arpachia és Nimrud városokkal. Erről a területről húzódtak fel az „Árpádi magyarok” a Kr. u. ezredközepén a Kaukázus északi oldalára, ahol a VIII. században már törzsszövetségben éltek a kazárokkal.
Dienes István A honfoglaló magyarok című finnugorista és szlávofil szellemben megírt könyvében (Corvina Kiadó; Budapest, 1972) közölt térképén, a „Honfoglalás” előtti időből még kénytelen kimutatni a szavárd magyarokat, de ő úgy állítja be, mintha azok a Kaukázus-hegység középső, legmagasabb részén keresztül húzódtak volna le délre. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz.
Az egyébként szépen illusztrált könyvnek értékét lerontja a 70. oldalon közölt térképével, amelyen „arab, normann és magyar kalandozások a IX-XI. században” címmel az ezer évvel későbbi „trianoni Csonka-Magyarországot” mutatja. Tápot adva ezzel az oláhok, szerbek, szlovákok és németek területrabló ösztönének.
Honszervező Árpád apánkban és családjában még élénken élhetett őseiknek szavárd múltja, mert Bulcsú és Tamás Árpád házi hercegek bizánci látogatásukkor a császár előtt „Szabartói Aszfaloi”-nak mondták magukat, ami körülbelül „Szavárdi Lovag” jelentésű. („Szabír-tói ősföldi” is lehet.)
A Bécsi Képes Krónika, a Thuróczy Krónika és más eredetmondáink szerint is Árpád ősei (csak a jelesebbeket felsorolva) a következők voltak: Álmos, Előd, Ögyeg, Ed, Csaba, Atilla, Bendegúz, Torda, Szemeny, Ethei, Opos, Kadocsa, Berend, Zultán, majd Bulcsu, és akikről még Noéig meg kell emlékeznünk: Badli (Budli)… Kattar… Hunor… Nimród, Kush, Jáfet és Noé, és tovább a Biblia szerint Lámekh, Mathusalem, és így tovább, még hat nemzetségen át, egészen Ádámig. A Biblia és krónikáink az itt fel nem soroltakkal együtt ötvenkét személyt mutatnak ki, melyeknek jelentős része nemzetségnév is, illetve dinasztia alapítói név. Tehát az Árpádi családfa gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza.
Árpád, népével a Kárpát-medencébe érkezve kijelentette, hogy az ő ősének, Atilla királynak hagyatékaként, örökség jogán vette birtokba a Pannon-Avar-Hun-Magyarok ősi földjét.
Iskoláinkban, amikor még magyar történelmet is tanítottak, azt mondták tanítóink, tanáraink, hogy Atilla származási helye nem ismeretes. Pedig ha ő Nimródi leszármazott, akkor legokosabb, ha Nimród földjén, Sineárban, Sumérban keressük szülőföldjét. Kálti Márk Képes Krónikája erről a következőket írja: „Atilla, Isten kegyelméből Bendegúz, fia, a nagy Magor unokája, ki ENGADI-ban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dákok királya”, stb. A Kézai Krónika pedig azt írja, hogy Atilla és népe a médek módján ruházkodott. Tehát akár nevelkedési helyét, akár viseletét tekintjük, mindkettő az Árpádi nép ősi lakhelyére, a Kaukázustól és a Káspi-tengertől délre eső területre, Nimród birodalmára mutat.
Ft. Szelényi Imre a Pannon nép eredetéről írt értekezésében szintén azt írja, hogy Árpád törzse az Orontes és Eufrates felső folyása közötti Arpaduból jött. Ettől délnyugatra volt Emese (Ma Homs?) városa. Árpád nagyanyjának neve szintén Emese volt. Az csak természetes, hogy az Árpádi nép északra húzódása nem egyszerre történt, hanem kisebb-nagyobb csoportokban, és évszázadokat vehetett igénybe.
Itt most vissza kell térnem a központi fekvésű Adiabene kiskirályságra. Miért? Azért, mert nemcsak Árpád családjának vannak adiabenei vonatkozásai, hanem a Nimródiak másik nagy egyéniségének, az „Isten Fiának” a Názáreti Jézusnak is.
Mariell Wehrlyv Frey Jesat Nassar, Genannt Jesus Christus című, 1966-ban írt művében bőven kitér Jézus származására is. Frey tulajdonképpen a Mamrejov testvérek apjuktól örökölt kutatási eredményeit – miután azokat Dr. O. Z. A. Hanish zend főpap átnézte, véleményezte és angolra fordította – dolgozta fel.
Mamrejov atya, aki a pravoszláv egyház megbízásából végzett vallástörténelmi kutatásokat és éveken át gyűjtötte az anyagot Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban, végül feleségével együtt a Szentföldön telepedett le és gyermekei is ott születtek. Kompetenciája tehát úgy őneki, mint Dr. Hanishnak – aki a teheráni orosz nagykövet fia és főrangú zarathustrián pap volt – kétségtelen.
A hatalmas, kétkötetes műből minket most csak Jézus származása érdekel, miszerint Jézus anyja Mária: Nakeb adiabanei királyi herceg és Grapte charaxi hercegnő leánya volt, kikről az apokrif iratok Joaquim és Anna néven emlékeznek meg. Azonban mindketten Pártos birodalmi hercegek voltak, erős zsidó kapcsolatokkal és szoros összeköttetésben Nagy Heródessel, aki szintén
nem volt zsidó, hanem a rómaiak által Júdea királyának kinevezett prozelita, idumeai hórita. A Smith’s Bible Dictionary szerint Charax azonos a Jeruzsálemtől nyugatra eső Charasim nevű völgy által uralt területtel. Így tehát Jézus anyjának, Máriának ott örökölt érdekeltsége, birtoka volt.
Az Evangéliumok és egyéb kutatási eredmények szerint Jézus Mária fia volt. Az a kérdés, hogy apja a „Szentlélek”, vagy Jusef Pandan, vagy a nagy Heródes egyik fia, akit már Mária állapotos korában kivégeztek, most nem tárgya értekezésünknek.
Jézus a keresztrefeszítés után, felgyógyulva Galileába ment, bizonyára édesanyjához. De itt sem érezhette magát biztonságban, és elindult észak felé. Pál apostol már Damaszkuszban érte utol, ahol ő Jézus híve lett. De mit keresett Jézus északon? Bizonyára adiabenei királyi rokonait. És, hogy oda el is érkezett, azt bizonyítja Dr. E H. Hassnain; a srinagari egyetem történész-professzora, három japán egyetemnek díszdoktora, és a chicagói Anthropológiai Kutató Konferencia tagja, aki szerint Jézus a keresztrefeszítést túlélve és sebeiből felgyógyulva, a kashmíri fehér hunok földjére, Srinagarba, Indiába vándorolt. De először egy nagy kitérővel felment Arméniába, a professzor térképvázlata szerint először Nusaybinba, ami megfelel Adiabenének, majd onnan még északabbra, körülbelül a mai Jereván környékére és mindenütt elkezdett prédikálni. De milyen nyelven? – kérdezheti valaki. Arméniában természetesen arameus nyelven, ami származása révén neki anyanyelve volt. De itt sem maradhatott, mert prédikációit a hatalmasok lázításnak vették. Innen tehát elvándorolt Srinagarba. Útjára elkísérte őt Tamás apostol és egy Mária nevű asszony, aki útközben Ravalpindiben meghalt. A továbbiakra most nincs helyünk kitérni.
Vessük fel inkább a kérdést, hogy milyen nyelven beszélt a magyar történelem másik nagy alakja: Árpád és az Árpádi törzs?
Egyes történészek azt mondják, hogy bizonyára valami türk nyelven. Van, aki azt mondja, hogy hun nyelven. Csak éppen azt nem akarják mondani, hogy arameus nyelven. Jézus anyanyelvén. Pedig ez volna evidens, hiszen Árpád nagyanyja, Emese egy adiabenei hercegnő volt.
Amikor Anonymus: Gesta Hungarorumában azt írja, hogy
„Anno Dominice in carnationis DCCXVIIII-o Ugek … longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger, filiam Eunedubeliani ducis nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus… „
A fordítók nem tudják értelmét adni az
„Eunedubeliani” szónak, mert azt személynévnek veszik, holott az egy hibásan írt helyhatározó és jelentése: „adiabene-beli”.
A mondat helyes értelme tehát a következő:
„Urunk megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, Szhkítiának … Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére, Dentu Magyariában feleségül vette az Abiabene-beli vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmusnak neveztetett…”
Mindezekből az is következik, hogy az „Árpád-ház” és az adiabenei királyi „ház” között közvetlen rokonság állt fenn, és így a két királyfi, Jézus és Árpád vérrokonok voltak és mindketten az arameus nyelvet, „Az Ige nyelvét” beszélték, amelyen Isten is beszélt Ádámmal.
Ide tartozna még a kaukázusi Árpádovics család története, akik Árpád egyik Badeli nevű fia leszármazottainak tartják magukat. De arra itt most nincs hely. Legközelebb majd foglalkozom vele, Dr Medricky Andor 1927-ben írt, de csak 1941-ben közölt tudósítása alapján, kiegészítve azt más forrásbeli adatokkal.
Mindezek után, érthető, hogy miért kellett az Árpádok családfájának „utolsó aranyágacskáját” is letörni. Az akkori hatalmasak nem bírták volna elviselni azt az igazságot, hogy Jézus királyfi és Árpád király ugyanazon családfának „aranyágacskái” voltak.
A magyar nyelv legrégibb emlékei közül egy kőbevésett magyar rovásírás található az észak-amerikai Újfundland (Új Skócia) Yarmout öblénél?
Ezt a 992-ben állított, ma 1005 éves nemrég megfejtett emléket Amerika első felfedezőiről dokumentálta Tyrkir, aki a vikingekkel együtt végrehajtott tettet magyar rovásírással, kőbe vésve örökítette meg.
Samuel Laing
Samuel Laing (1844 London) állapította meg elsőként, hogy Tyrkir magyar volt. Az izlandi nyelvben a “Tyrkir” a “Turk” megfelelője, amelyet arab, görög és török források egyöntetűen turkok-ként a magyarok jelölésére használtak.
Ezt az 1700-as években megtalált követ (181 kilós) ma a Yarmout Country Museum-ban őrzik. A szöveget nem skandináv rúnákkal írták, hanem magyar rovásírással. Ezt a szöveget 1984-ben Budapesten fejtette meg Szilva Lajosné és így szól: “Ericson járt e hejen is sok társával”
(Forrás: Kiss Dénes: ŐS-nyelv nyelv-Ős – Antológia Kiadó Lakitelek 1993 ; Cúth János: A magyarságtudat kézikönyve)
Az izsáki homokon szinte égeti a halántékomat a nap, ám a kunok erre csak mosolyogva bólintanak: „Nap Atya tüzes kedvében van!” Mikor végre alábbhagy a forróság a pusztán és eljő az este, akkor a nap, az ember, a jószág megpihen. A bőriszákból hűs sárfehér bor kínálja magát, étel kerül az asztalra, és életre kelnek a régi, már-már elfeledett- kun legendák.
Nagy tisztesség az nekem, hogy be – vagyis visszafogadnak engem ezek a derék, szép barna népek, s egyenlőként bánnak velem; vannak vagy százan – nők férfiak, gyerekek vegyesen – valami ősi, lelkükből fakadó dalt dúdolnak nekem. A bor megoldja az öregek nyelvét és múltat idéznek a mai táltosok. Ülök a tábortűz mellett és azt hiszem, hogy álmodom, ahogyan Kotogu- az öreg kun, a történetébe belekezd:
„…mikor, Zándirhám, Atilla testőrparancsnoka – a nagykirály halála után – a nagy útra ment, a régi hunokhoz, akkor Atilla kardját is magával vitte a kun lovasság…”– eddig s nem tovább jutott az idős a regében, amikor is én szelíden megszakítottam míves mondókájában: „Kedves Bátyám! Zándirham a legjobb tudásom szerint a IX. – században élt székely (eszkil) rabonbán volt, ő fogadta Árpád vezért s vitte egyezségre a magyar-székely dolgot és…”– most Kotugu bátyám fojtotta belém a szót:
„Fiatal Testvérem igazát nem kétlem, de atyám és az ő elődei szavát adom vissza, mikor Zándirhán nevét kiejtem, s nem veszek el belőle és nem is tehetek hozzá!”– alázattal bólintottam, hogy szeretném, ha folytatná…
„Az Atilla- fiak tusája után Zándirhán elindult a Hadak Útján a többi hunhoz, hogy segítséget vegyen és békességet hozzon népére. Serege lovainak patája látszik minden éjjel az égen, amit őseink a Hadak Útjának neveznek. Zándirhánnál volt Atilla királyunk Hadak Urától kapott kardja is, amelyet a halála előtt reá bízott. A kunok máig várják vissza Zándirhán és lovasainak visszatérését, amely elhozza a békét és a hunok közötti egyetértést…”
Ahogyan az öreg a beszéde végére ért, én nem szóltam. Nem tudtam. Mindaz, amit hallottam, az a székelyek eredettörténete, Csaba királyfival.
Fejemben keveredtek a kunok, szkíták, hunok, székelyek, magyarok mondái, legendái, amikor Kotugu mellém ereszkedett: „Atilla volt, ki egyesítette a puszta népét; kunokat, hunokat, szkítákat, jászokat, székelyeket, magyarokat, mind az összes törzseket. Így lett az „Egy”, nagy és nemes.” Hosszú idő tellett el azóta.
A mában, népünk átka a széthúzás lett; ami nem egyéb, az összetartás hiányánál. Új akarat, új Atilla, új Árpád kell, hogy a magyarrá lett ősi népek és a beléjük csepegtetett tisztességes más nemből való nemzetségek újra egy testté, újra egy lélekké legyenek, elfeledve minden pártoskodást! Akkor majd Hadak Ura visszaadja nékünk Atilla kardját és elhozza a magyar feltámadást!
Mesélt még nekem a jó öreg, Majsáról és székely lovasairól, Mizséről és derék vérteseiről, a Miklóssá keresztelt Radurról. Egyszeriben megéreztem, hogy ott állottak megidézve körülöttünk: Oldamur, Kötöny, Kada a javasasszony, Törtel, Árbóc, Kemenes, Kotogu és a gyönyörű Édua…
…arra eszméltem, hogy a tűz leégett és hátamra könnyű takaró került. Kint az áldott ég alatt aludtak mellettem a kun testvéreim-minden lélegzetvételüket hallottam- s én még pirkadat előtt megértettem Kotogu regéjét:
A magyarság kitétele nem származás kérdése, hanem a hazáért tett, összetartással nyert cselekedetek sora. Úgy lesz szép, úgy lesz jó a magyar jövő, ha minden magyar összefog, s akkor majd visszatér egy mai Zándirham! Elhozva Atilla nagykirály kardját, hogy a Hadak Útjáról Csaba fiával újra a népeink élére álljon.
Isten áldjon meg minden, kunt, hunt, jászt, avart, székelyt, besenyőt és magyart!
Bármilyen csalódás is ez a szláv ambíció számára, de a “gorod” (grad, hrad) szó éppúgy az őstörök népektől került Déloroszországba, mint a Kárpátmedencével szomszédos szláv (szerb, horvát, cseh, tót, lengyel) nyelvekbe, mint a szumir eredetű őstörök szavak százai és százai a hunok, onogurak, kazárok, szabirok, avarok, magyarok ajándékai a kezdetleges szlávoknak, nem pedig megfordítva.
Nyelvtudományunk művelőinek származására jellemző, hogy elfogadták azt a minden logikát fejtetőre állító perverz, sőt humoros képtelenséget hogy az Uraltól a Kárpátmedencéig csaknem egy évezreden át uralkodó őstörök népek, hunok onogurok, kazárok, szabirok, avarok, magyarok tanultak a vegetatív fokon álló kis szláv diaszpóráktól. Az Uraltól az Alpokig egy és ugyanaz a nyelv uralkodott ezer éven át, s ez egyformán gazdagította a peremen élő szlávokat, keleten éppúgy, mint a Kárpátmedence környékén. Sem Nógrád, sem Visegrád nem szláv alapítások. A grad”, “gorod” egyszerűen “gar”, őstörök kicsinyítő képzővel ellátva, és szlávosan eltorzítva.
Kivételesen leírom, hogy mi jár a fejemben… Például az,hogy a sok csip-csup, pénzért pártba tömörülő senkiháziak helyett van igazi magyar baloldal. A Munkáspárt.
Nem kellene mindenféle hazug milliárdos hazudozásait hallgatni és elhinni, hanem egyetlen tiszta, őszinte és valóban a munkásság érdekeit szolgáló emberre hallgathatna a baloldali gondolkodású magyar.
Mert Thürmer Gyulát nem vették meg sem Keletről, sem Nyugatról. Sem a liberálisok, sem mások. Magyar érdekeket szolgál, a nép érdekét tekintve konstruktív, és nem volna képes arra a hazaárulásra, amelyet a DK-tól az MSZP-n keresztül a Jobbikig, minden párt gondolkodás nélkül megtesz a pénzért.
Szóval, javaslom, hogy ha valaki baloldali, szocialista akkor ne hazug senkik pénzéhes ócska gyűlölködését hallgassa és ne azokra szavazzon, akik a migránsokat ráengedik, az országra, hanem a – Munkáspártra. – Mondom ezt jobboldaliként…
Mert a munkáspárt ma az egyetlen olyan szalonképes magyar baloldali párt, amely nem játszotta el a becsületét, nem lopott és nem gazdagodott meg idegen pénzből, de valóban a munkások és az ország érdekeit igyekszik szolgálni…
Tehát, Kedves Baloldali Honfitársaim van lehetőség igazi érdek képviseletre a baloldalon is… de csak egy tisztességes lehetőség van. És ez a Munkáspárt!
Hungaryfirst 